2008. augusztus 12., kedd

Lacrymosa

7 megjegyzés:

Virág/Virág írta...

Hol szomorkodik ez a szobor? Néhány mondat hozzáfűzését kérhetem? (- a hangulata miatt; olyan, mintha a hozzátartozók könnyeit őrízné, de örökre és helyettük és kiapadhatatlanul....)

Varnus Xaver írta...

Párisban, a Pere Lachaise temetőben áll.

Virág/Virág írta...

Köszönöm a választ! Remélem, láthatom én is majd egyszer személyesen, azaz eljutok Párizsba is, mert az idén "csak" Romans-ig. (Az a cipők városa, ott készítették a Titanic c. filmhez a színészeknek a lábbeliket.)Áll a város terén egy óriási kőcipő és lefotóztuk. Van arra lehetőségem, hogy eljuttassam? (Nem mintha kérkedi szeretnék vele, de szerintem jó kép.)
S még valami: mit jelent a Lacrymosa? A szobor neve? Nem tudom :(

Morag írta...

A Lacrymosa konnyezot jelent, habàr eredetileg ùgy tudom, y helyett i-vel ìrjàk (latin eredetu a szò.) Egyèbirànt pedig Mozart Requiemjènek egy darabja.
Xaver, nèhàny kèpe mogott van valami, ami igazàn megèrinto tud lenni. Koszonjuk, hogy betekintèst kaphatunk! Minden jòt!

Varnus Xaver írta...

A latin Requiemben y-nal írják.

Virág/Virág írta...

Nagyon köszönöm a választ - mindenesetre a művészetet igazolja a megérzésem, melyet legelőször leírtam: a szobor megérint és éppen azt az érzést "közvetíti", melyet egyetlen szóval - és latinul - így fejezünk ki: Lacrymosa.
Vallom, a képzőművészet éppen attól az, AMI, mert szükségtelenek hozzá a szavak.
Szerintem ez a szobor egy remekmű. Számomra az, mert érzéseket indukál s éppen azt, hogy "könnyező".
(Sajnálom, hogy nem tudtam a jelentését, de mostmár igen. Köszönöm.)
Szép napot!

Virág/Virág írta...

Sunt Lacrimae Rerum

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

/Babits Mihály/