2011. október 1., szombat

A MAGYAROK



"Csak Szindbád és a hozzá hasonlók tudták, hogy Magyarország szívében szomorú. Volt itt valami az emberek pillantásában, csendes beszédjükben, úri filozofálgatásukban, magános hajlamaikban, sértődöttségükben, amit halandó külországi ember nem értett meg soha. A gáláns, hadaró és sugárzó értelmű francia, a jókedvű, bővérű és szertelen olasz, a faképű, lassú érzésű ánglius, kinek idegei olyan vontatottan mozogtak, mint a mozgóképszínházban a lassított felvételek, a sunyin kíváncsi és verejtékes buzgalomban érzékelő német, a vakaródzva Istent kereső és megváltásról locsogó muszka, a lengyel, aki, szegény, hivatásosan búsult és rikkantgatott, mert hazájának az a sajátsága, hogy időnként elvész: egy sem értette meg a magyart. Volt itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek bűvitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenből idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a bánattal szemében ébredt, s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat nehéz vizéből, és magyar lett.

Mi volt ez a bánat igazában? Mi adta Széchenyi kezébe a pisztolyt a döblingi tébolydában, s mifajta nyugtalanság egyengette oda élete útját?... Mi volt az értelme e vad és szomorú indulatnak, mellyel szép, egészséges és büszke emberek eldobtak, igaz ok nélkül, pályát és becsületet, otthont és kedvest, s a halálnak, a pusztító szenvedélynek, a balog és suta kalandnak hajítottak oda mindent, amiért élni érdemes? Miből volt több vagy kevesebb a magyar lelkekben, mint idegen nációk embereinek lelkében, hol hibázták el a képletet, micsoda vegyítési hiba, örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sértődöttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig hű konokságnak miféle keveréke volt a titok, melytől a magyar ilyen reménytelenül magyar volt, melytől magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy Balaton–parti éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a hegedűszó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát? ... Mifajta varázslat volt ez, melynek bűvöletében a sváb fegyvert fogott, és elment harcolni Kossuth csapatában Komárom alá, az osztrák ellen, zsidó gabonavigécek zergetollat tűztek kalapjuk mellé, papramorgót reggeliztek, ő-zve beszéltek, hegyeset köptek, pofozkodtak és hajnalban részegen sírtak a szegedi resti asztala mellett, mintha őseik is Álmosy ősapjával, a nyírségi vezérrel érkeztek volna egy ezredév előtti hajnalon Vereckére. Miért siratták és temették az írók ezt a nemzetet minden időben, s minden vajákos és baljós prófécia felett milyen titkos erővel élt és hallgatott át ezer évet a nemzet, oly komoran, ahogy csak a hortobágyi pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert a nemzetnek dolga van a Tisza és a Duna között? Ki értette ezt a szemérmet, mely hallgatott egyfajta szomorúságra, néha felrobbant, mintha minden magyar ekrazittal zsebében élné életét, néha csak füstölgőn, mint a dobra került kastély egyetlen kéménye, de égett és parázslott minden igaz magyar lelkében, fojtott lánggal, mint a bányatűz? Ki értette ezt a bánatot, férfiak és nők szemérmes, elvonult életét, csendes szertartásaikat, cseresznyefa bútorokkal, foszladozó családi képekkel, hímzett emlékjelekkel, pipatóriummal és régies könyvszekrényekkel megrakott lakásaikat, e hosszú és sötét előszobából nyíló, naftalin, alma, széna, befőtt, szitált dohány illatával sűrűn megtömött szobákat, ahol a függöny, a csillár, az almáriom, az ősök üvegszemű, hideg áhítattal bámészkodó arcképe, minden őrizte egyfajta megrettent áhítatban ezt a szomorúságot; mintha a világ veszélyes lenne, s a magyar nem is élhetne elég csendesen, figyelmesen, zaj nélkül és óvatosan, ha meg akarja őrizni élete formáit és lelke sajátságait!

Írt, mert látta e lakásokat és nehéz volt a szíve attól, amit látott. Látta a józsefvárosi, erzsébetvárosi, vízivárosi százéves pesti és budai bérházak huzatos lépcsőházait, az emeleti lépcsőfordulatoknál a sarokba állított, csipkefodros papírral bélelt fűrészporos köpőcsészével, az üvegajtós előszobákat, ahol oly nehezen mozdul a csengetésre valaki, a politúros, csaknem szégyenkező Mária Terézia-korabeli szalonbútorokat, a kerek asztalt a névjegytartóval, a rézkalitkát a mátyásmadárral, a befőtteket a ruhásszekrény tetején, szimatolta a régi szekrények öreg ruha- és emberszagát, s e tárgyakon és lakásokon is érezte a szomorúságot, melyet nem érthetett meg idegen. A magyar úgy őrizte ezt a szerény és szemérmesen úri otthont, mintha még mindig, örökké a tatár, a török vagy a német elől menekült volna. Így élt a magyar, csendesen, mert meg kellett mentenie valamit az örökké ólálkodó, otthonára, javaira, nyelvére törő idegenek elől; nagyon csendesen élt, mintegy varázsos és szertartásos áhítatban, minden igaz magyar, a könyvespolcon régi folyóiratok vörös vászonba kötött évfolyamai hevertek, valahol óvatosan zongoráztak, a dohányszitában sárgarépa itatta át nedvességgel a dohányt, a csend úszott ez életek felett, mint a békanyál a tavak vize felett, mindenki félt a változástól, mintha legbölcsebb lenne rögzíteni és üvegbura alá helyezni az életet, s ha csengettek, olyan óvatos szorongás fogadta e vészjelt a lakásban, mintha a pénzbeszedő, aki a gázszámlát hozta, Dzsingisz kán egyik elkésett, bűzös leheletű és véres fogú pribékje lenne. Szindbád tudta, látta, hallgatta mindezt, s ezért írt, hogy elmondja e bánatot, e fojtott várakozást, e nemes sértődöttséget, jelt adjon ez óvatos és szívós ellenállásról, mellyel a magyar meg akarta védeni ez idegen és sajátságai ellen törő, hadakozó, irigy világban azt, ami örökségbe reámaradt s az Övé." (Márai Sándor: Szindbád hazamegy - Krúdy utolsó napja)

Nincsenek megjegyzések: